Mizantrópia
árnyéka vagyok már csak önmagamnak
a világ szép, én érzem üresnek
és nézek ki az ablakon, és magamat látom
ahogy emberek célokat keresnek
kicsit régen volt, talán nem is volt
és sokszor csak fetrengek az ágyamban
fogat mosok, eszek iszok, működök
és lóg csak az arcom bágyadtan
és persze mindenki komál mert mosolygok
és érzem hogy a gondjaim túl csekélyek
ahhoz képest amit más megél
de mégis azt érzem hogy ez nem élet
mindig e/1-be beszélek, mert másom nincs
a lelkem egy kis szigeten magára maradt
és ringatja a tutajod a messzeség
és én a partról figyelem a madarakat
majd felébredek felveszem a robotruhát
és hagyom hogy daráljon a gépezet
a liftbe szállok, ma negyedszer a földszintre
így lesz ez már mindig, másképp nem mehet...
cigi, kávé, kifli, jólvan bekapcsoltam
a pénz mostmár finomabb mint régebben
nehéz reggel mosolyogva felkelni
ha rájövök, hogy nem melletted ébredtem
a buszsofőr szájából meg hab folyik
és örülök hogy itt állhatok mellette
ordít a danubius, élvezem...
ez már a maradék kedvemet is elvette
a busz a napba hajt, végre mosolygok
szabad lettem, merő boldogság
homok ment a szemembe épp nedvedzik
végem van...nincs orvosság...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése